Lángok húznak a mélybe.
Sosem volt csendességbe.
Éltető méreg, eleven tűz rohan át
ereimben feloldódva
perzselő láthatár.
Táncoló tűzvermek, vetett árnyak
határtalansága a téli sárba úszik át
felhasítják elkérgesült lényem.
Mámoros álmok viharai
füstillatú hideg messzeségben.
Az elfagyott, eleven-halott némaságban

örök szunnyadás fészke vár
langymeleg halál ízét ontja
ajkaim véres átkán.
A mélybe vonz egy sötét láng.
Időtlenségbe hajló idő.
Szertefoszló órák a távolság ölén.
Az örök zuhanás síkjain
A fájdalom elázott földjein
mélyebbre, s mélyebbre visznek
míg fekszem a végtelen ürességben
- lángok nyaldossák kihűlt testem